Megint eltelt egy év az életemből. Köszönöm mindenkinek a köszöntést!

Puskáznom kell, mikor írtam utoljára, és hát októberben, most meg január vége van. Hmm, hmm. Ez sajnos azért van, mert nem tudok miről írni... nem történik semmi olyan, amitől rögtön az ugrik be, hogy "na most ezt megírom a blogomba!"

A suli ugyanúgy elmegy, a munkahelyem ugyanúgy pokol, vagyis ami azt illeti, már rosszabb... új főnökség van, és gyötrelmes, már akkor görcsöl a gyomrom ha meglátom az új főnököt beállni a kocsival. Eddig legalább összeszorított fogakkal el bírtam viselni azt a szörnyű helyet, de most... és holnap már úgy megyek be, hogy a drága főnök velünk dolgozik a műhelyben. Félek. Egyszerűen félek bemenni. Nem akarok. Ha nem nyomnának fel a vonatra, esküszöm, nem mennék be.

Már igyekeztem lépni valamit a munkahelyváltás érdekében, de sajnos ez nem lehetséges. Ha csak ki nem rúgnak, nem kapok más helyet. De elvileg ha tűrök májusig, kimennek a végzősök, és felszabadul egy rakat hely, akkor talán választhatok is, és akkor a négyhetes nyári gyakorlatot már normális helyen járhatom le, csak... május az még... négy hónap...

Én már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ezt a négy hónapot idegösszeomlás nélkül kibírom.

Meg akarom szerezni a cukrász szakmát, de ha ez így megy tovább, attól tartok, idő előtt kiesek...

Hmmm. Ettől eltekintve amúgy szeretek élni. A Karácsony nagyon jól telt, kaptam pár hasznos holmit, főleg a konyhába. Hihetetlen amúgy, kiskoromban el se hittem volna, hogy lesz olyan, amikor már nem az én ajándékaimért fogom várni ezt az ünnepet, hanem azért, hogy a családom végre kibonthassa azt, amit tőlem kap :) Anyu e-bookot kapott Danitól és tőlem, és nagyon vártuk már, mit fog szólni érte. Örült is neki :))

Szilveszterkor pedig végre betartottuk a fogadalmunk, hogy nem megyünk Nipponra. És baromi jól éreztük magunkat itthon! Asu, Zsófi, Keri, Dani, anyu és én játékestet tartottunk (főleg activityztünk), összeállítottam a csajok segítségével persze egy csomó fincsi kaját, rengeteget röhögtünk egymáson, meg magunkon, csináltunk képeket játék közben, meg utána pár darkosabbat, és mindünk nevében kijelenthetem, hogy ezerszer jobb volt, mint Nipponon ácsorogni és várni, hogy legyen kedvünkre való zene.
Idén megfogadtam egy-két dolgot. Ebben az évben írok egy regényt, aminek már megvan az alapja, és ki is fogom adatni, bármibe kerül (azt lehet, hogy már jövőre, de még idén befejezem, az biztos). Még egy pár kiló plusz van rajtam, nyárig azoktól is megszabadulok. Nyáron leteszek egy barista képzést, és Asuval megfogadtuk, hogy keresünk egy jó kis magántanárt, és megtanulunk gitározni.
Úgy érzem, egyik fogadalmam sem eget rengető, mindre képes leszek idén, csak egy kicsit kell seggberúgnom magam.

És akkor most vagyunk a jelenben. A héten sikerült Asuval jól meglepnünk Zsófit - 15-én volt a szülinapja, és most szerdán tartottunk neki egy meglepetés partit. Úgy örülök, hogy sikerült :) Asuval is megcsináltuk ezt decemberben, és az is nagyon jó volt ^^

Ma pedig teljesítménytúrán voltam a családdal. Vettem pecsétfüzetet, amiben ha összegyűlik az évben minimum 10 pecsét, kapok túrakupát :) már két pecsétem van!

Nagyon jó télen túrázni a hatalmas hóban! Kicsit persze nehezebb, mint normális talajon, de olyan gyönyörű ilyenkor minden.

Detszóll. Szerintem utolértem magam. Most nincs kép, mert csak. És nem is emelek ki semmit, mert nincs kedvem.

Szeptember 28-án újabb éjszakai túrára mentünk a családdal (és most Zsófi is velünk tartott) - ezúttal 10 km-re, egy igazán kellemes útvonalon.

Eleinte úgy volt, hogy nem megyünk, sőt, én nem is tudtam róla, hogy lesz, csak elkaptam egy beszélgetést anya és a bátyám között. Dani épp kérdezte, megyünk-e vele az éjszakaira, anya meg már mondta volna, hogy nem, amikor berobbantam, hogy MENNI AKAROK MENJÜNK!! Elújságoltam Zsófinak is, hogy milyen kár, hogy ő szombaton dolgozik, mert tök jó lenne, ha jönne ő is, erre kiderült, hogy szombat helyett vasárnap megy melózni, így tudott jönni ő is :D

Eléggé megleptem anyáékat, mert aznap dolgoztam és engem nagyon megvisel ez a meló... de erről majd később, és nem hitték volna, hogy 9 óra robotolás után még bevállalok egy tizest éjszaka. De nagyon megbántam volna, ha nem megyek.

Iszonyatosan jó volt! Rendesen ki volt plakátolva minden, az út mentén még plusz jelöléseket is elhelyeztek, nem tévedtünk el, csak talán ha kétszer voltunk bizonytalanok. Négy óra volt a szintidő és sikerült is teljesíteni! Kb. három és háromnegyed óra alatt értünk be, úgyhogy még éppen időben. Ez volt az első teljesített és így összesen a második túrám, Zsófinak pedig a legelső! Büszke vagyok ránk.

Hát igen... ez volt az utóbbi hónap kellemes része. A többi az... ajjaj.

Elkezdődött az iskola, amivel semmi gond nincs - az osztályunk egész kellemes, na meg ott van Zsófi is, így nem is féltem egy percig se. Habár kapásból kiderült, hogy a 30 fős létszám miatt feleztek az angol órákon, és harmadoltak gyakorlaton, és természetesen mivel én a névsor elején, Zsófi pedig a végén van, ezekben a csoportokban nem vagyunk együtt, de a tanítási hét legnagyobb részét akkor is együtt töltjük. Mellesleg már az első nap megismertem két jrockert (mikor sorban álltunk évnyitón, szóltam Zsófinak, hogy "Hé, annak a csajnak Gazettes táskája van!", erre az előttünk álló csajszi megfordult, hogy "Szeretitek a Gazettet?!", szal jó volt), és az én csoportomból két emberkével is hamar összehaverkodtunk. Az órarendünk kicsit brutális, halmozott órák tömkelege, de kibírható. Mondjuk az eléggé meglepett, hogy ahhoz képest, hogy már nincsenek alap óráink (matek, irodalom, stb.), így is 7-9 óráink vannak naponta... hát a gundel megoldja.

A bökkenő inkább a páratlan hetekkel van... a munkahellyel.

Igazából... nem kéne panaszkodnom. Nem bánnak velem se szemétként, se csökkentagyúként odabenn, nem a mosogatást, meg a vaxolást bízzák rám, hanem normális feladatokat kapok... de nem bírom. Annyira utálom, hogy nincs szó rá... nem a munkahelyet, inkább talán magát a szakmát. És még az is rátesz egy lapáttal, hogy egyedül én vagyok ott diák - vagyis van még egy csaj, aki már második éve van ott, de csak hétfőn és pénteken -, ráadásul nincs közel, vonattal kell mennem - pont ma meg is ittam ennek a levét... felsővezeték szakadás miatt törölték a járatomat, és egyszerűen nem tudtam dolgozni menni. Szombaton mehetek bepótolni... úgyhogy conon most nem fog látni senki.

Én tudom, hogy nem minden cukrász azt csinálja, amit most nekem kell... de ahhoz, hogy esetleg megvalósítsam az álmomat, amihez persze szükségem van arra a nyamvadt papírra, meg kell csinálnom ezt a két évet. Két év... atya úr isten. Ez a hónap is kétségbeeséssel, és zokogással telt. Ez az egy év távol áll tőlem, nemhogy még egy másik...

Az a helyzet, hogy szinte minden nap azon töröm a fejem, mit kezdhetnék magammal. Ha lenne lehetőségem más szakmát választani - amire persze van, de rengeteg kockázattal jár -, mégis mit választanék? A sminkelés tényleg érdekelne, de az bizonytalan szakma. Ugyanígy az írás. Az extrém dolgokról meg ne is beszéljünk... szívesen megtanulnám a műrasztakészítést például, de egy az, hogy rengeteg pénz, kettő meg hogy tartanám el én magam abból?! Az sajnos nem egy népszerű dolog.

Grafika... ezen gondolkodom sokat. Talán túl sokat...

Hhhhgggröááá, vissza akarok menni az óvodába.

Vasárnap este elmentünk a családdal éjszakai túrára. Hát, nem hittem volna, hogy ilyen tropa leszek utána :D

Van egy társaság, akik évente rengeteg teljesítménytúrát szerveznek, és anyuék eléggé rákaptak a dologra. Bevonták a bátyámat is, aki azóta mindegyikre elmegy, ha teheti, kupára pályázik (és év végén meg is fogja szerezni), és most is egy 70 km-es túrára készül.

Én is egy ideje szeretnék elmenni anyuékkal, de eddig az érettségire készülés miatt nem mentem, a nyáron meg nem igazán volt nekünk való. Most viszont megrendezték a 20 km-es éjszakai teljesítménytúrát (A Gyermekvasút nyomában), és mivel az éjszakai túra amúgy is jobban érdekelt, mint a nappali, mert hát éjszaka és tök buli, ezért kérdés nélkül belementem.

Nos, ha még nem voltál teljesítménytúrán, ne az éjszakaival kezdd. Bár igazából nekem se a 20 km-rel, se az éjszakával nem volt gondom, legalább is az elején. Fél nyolcra értünk az indulási pontra, ahol hatalmas sor várt minket, azt hittük, el sem indulunk sötétedés előtt, de aztán egész szépen haladtunk, és 20:54re megvolt az indulási pecsétünk amin 20:50 volt, Keri ki is akadt, hogy már négy percet vesztettünk XD. Az első ellenőrző pont pedig az indulásitól volt egy percre, azt hittük majd sor lesz, de nem volt. Annál jobban meglepődtünk a második pontnál, ahol viszont többet kellett állnunk, mint a regisztrációnál.

Várakozás közben rájöttünk, hogy a három elemlámpa közül igazából csak egy használható, a fejlámpánk, a másik kettőnek olyan gyér fénye volt, hogy amikor bekapcsoltuk, nem csak mi kezdtünk el röhögni, hanem az előttünk állók is. De egyáltalán nem aggódtam amiatt, hogy nem lesz rendesen fényünk; pláne hogy annyian voltunk, hogy szinte mindig volt előttünk is és mögöttünk is fényforrás.

Az ilyen túráknak általában az elején rájövök, hogy nekem nem való a természet, mert mindig minden hülye bogár betalál, de így éjszaka, amikor örültem, hogy a hülye kis elemlámpámmal azt látom, van-e kő előttem, vagy nincs, nem is érdekeltek a bogarak. Ennek örömére nem tettünk még meg három km-t se, megcsípett valami baszomnagy bogár a mellkasomon. Azt hittem, valami darázs lehetett, de a lámpafényben nem annak tűnt... mindenesetre nem kaptam a fullánkjából, ha az volt, viszont eléggé fájt, és a túra alatt nem is múlt el - kicsit felduzzadt, és rettentően szúrt, főleg amikor felfele mentünk.

A csípés ellenére őszintén rettentően élveztem a túrát. Sétálni az erdőben, miközben körülölel a sötétség... hatalmas élmény volt. Párszor azért megfordult a fejemben, hogy nem ezelőtt a túra előtt kellett volna megállás nélkül Slenderes videókat néznem, mert pár helyen még indokolt is lett volna, hogy megjelenik :DD Nem parázok attól a figurától, de úgy az éjszakában a sok fa között elgondolkodtam kicsit :D

Viszont a teljesítményünk nem volt túl jó. Négy óra alatt tettünk meg valami 7 km-t. Ebből is látszik, hogy éjszaka nehezebb menni, hiszen nappal anyuék ezt az egész távot rendes idő alatt megtették, most viszont lehetetlennek látszott, hogy szintidő alatt beérjünk a célba. Ez kicsit elszomorított, végül is ez volt az első teljesítménytúrám.

Gond nélkül (a csípésemet leszámítva) értünk el a feléig, és onnan indultak a problémák. Nappal annyira nem zavarja az embert, ha pár köcsög lekaparja a túrajelzést, vagy nincs rendesen kiplakátolva, hogy ERRE MENJ TOVÁBB... de éjszaka már kicsit zavaróbb. Először egy nagyobb csoporttal tévedtünk el, de ott hamar megtaláltuk a helyes utat ami itthon kiderült, hogy nem a helyes út volt, de jó irányba vezetett az is, viszont az azt követő ellenőrző pont nagyon rossz helyen volt. Több, mint negyed órát kellett lefelé sétálni, és út közben a velünk szembejövőktől megtudtuk, hogy a pecsét után onnan vissza kell sétálni, szinte teljesen az előző ponthoz, és onnan kell tovább indulni... na ne már! Lefelé is elég durva út volt, és ezt még felfelé is? Ráadásul lefelé is egészen eltévedtünk, és mire elértük a pontot, keresztanyám kissé kikészült. Megkérdeztük ott is a biztonság kedvéért a szervezőket, hogy merre, de ők meg nem navigáltak minket jó irányba... elindultunk felfelé, és mikor kiderült, hogy nem arra kell menni, már én is kezdtem kikészülni. És akkor hirtelen elhaladt mellettünk egy hadsereg (!). Egy lovag "ügetett" lefelé a követőivel... na én ott akadtam ki. Mi a halált keres egy páncélos lovag egy teljesítménytúrán?! XD Mindenesetre, rohadt vicces volt XD

Lementünk megint az elejére, de ott is eltévedtünk, ráadásul egészen durván. Senki más nem volt körülöttünk, csak mi voltunk hárman, tulajdonképpen egy normálisan működő elemlámpával... és ott kezdtem pánikba esni. Fél óra bolyongás után már majdnem el is sírtam magam, hogy ilyen nincs, hogy nincs itt senki, és nem tudjuk, merre kell menni... aztán végül felmentünk teljesen az előző ponthoz, és találtunk egy utat, amit a bátyám mondott ja, mert ő akkor már több, mint egy órája beért a célba, de ott meg nem volt olyan jel, amin tovább kellett volna mennünk. És igazából, akkor tisztában voltam azzal, hogy ha elindulunk az úton, később ott lesz a jelzés, de már annyira kikészültem és anyuékat is eléggé megviselte, hogy így eltévedtünk, hogy inkább felsétáltunk teljesen az előző pontig (ami a gyermekvasút egyik megállója volt), leültünk, és kisebb tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy megvárjuk a vasutat, felszállunk rá, és hazamegyünk. Ekkor volt fél négy.

Úgyhogy, az első teljesítménytúrám sajnos nem sikerült. Nem mentünk végig, a 20ból 14 km-t tettünk meg bár bolyongással együtt volt az 16 is, beszereztem egy vadállatcsípést amitől másnapra vörös pöttyös lett a fél mellkasom, és úgy éreztem magam, mint akit egy vad buli után még helyben is hagytak, de még így is nagyon élveztem.

És jövőre meg fogjuk csinálni.

Addig pedig én is beszerzek néhány jelvényt a nappali túrákon :)

Gondolkodj el egy kicsit.

Telik, telik az idő... nem akarom, hogy vége legyen ennek a nyárnak!

Augusztus legelején visszamentünk Tinussal Törökbálintra, de csak három napot tudtunk lenn tölteni. Szombaton tartottuk bátyám névnapját, és a családdal együtt jöttünk haza, hogy a papámnak ne kelljen hazafurikázni.

Annyira, de ANNYIRA édesek voltak a kiscicák! Négy tündéri, tüneményes picurkó köszöntött minket, mikor leértünk, egymással versenyezve topogtak ki a lépcső alól, és jöttek oda hozzánk nagybátran. a feketébe teljesen beleszerettem, de anya továbbra is hajthatatlan macskaügyben... Szegény porontyokkal csak annyi baj volt, hogy folyton a mocsokban játszottak, és belekaparták a szemükbe a koszt... mindig begyulladt nekik, de kitaláltuk, hogy bekamillázgatjuk. Eléggé sírtak, fájt nekik, de utána sokkal vidámabban játszottak! Igazi szelíd kiscicák! A mamájuk meg nagyon büszke. Ő még mindig fél egy kicsit az emberektől, hiába bízik meg bennünk, de az első nap végére már annyira megszeretett, hogy bújt, dörgölőzött hozzám, és még dorombolt is!

Ide is kiírom, hogy a négy kiscica lassan két hónapos (legalább is valószínűleg), augusztus végén már 100%ig elvihetőek, és a szemük már rendben van. A fekete, és az egyik szürkefoltos (amelyiknek nagyobb folt van a fején) kislány, a másik kettő pedig kisfiú! Ha valaki szeretné befogadni valamelyiket (vagy akár többet is, természetesen teljesen ingyen), akkor írjon! Szeretnénk nekik gazdit találni, mert a nagyszüleim szeptemberben visszajönnek Budapestre, és már nem fognak tudni foglalkozni a kicsikkel. Nem szeretnénk, hogy utcára kerüljenek...

Szóval ennyit a kiscicákról. Múlt héten lementünk páran a Velencei-tóra, és nem akartam, hogy csak ilyen kekszet, vagy szendvicset kelljen vinnünk, úgyhogy kitaláltam valami jobbat. Szedtem le egy egyszerű pizzatészta receptet, a tésztát kiszaggattam egy nagyobb bögrével, és belenyomkodtam muffinformába. Ott pakoltam meg mindenfélével (vagy ötféle feltétet készítettem elő), és ahogy megsültek, kis pizzakosárkák lettek~ nagyon finom volt, bár kicsit pepecselős folyton szaggatni, és nyomkodni a kelt tésztát az olajos formába, de megérte. Mindenkinek nagyon ízlett! Szerintem sokkal jobb ilyet készíteni az ilyen helyekre, mint szendvicset pakolni, amiben a nagy melegben pillanatok alatt megromlik minden...

A tó meg veszett jó volt! Zsófi feljött indulás előtt két nagy ananásszal, és gyorsan feldarabolta, amíg mi pakolásztunk, meg kávézgattunk. Mondjuk a buszunkat sikeresen lekéstük, és Kelenföldre is vagy 20 perces késéssel értünk we love 103, de nem kellett sokat várni a következő vonatra. Ami viszont tele volt, és nem volt légkondi... de sikerült beülnünk egy kabinba, és majdnem el is felejtettünk leszállni. Ezeken kívül viszont hozzánk képest meglepően ügyesen eljutottunk a szabad strandra, és még ki is fogtunk egy árnyékos helyet. Tinussal rögtön csobbantunk is, ő az első pillanatban elesett egy gödörben, de úgy, hogy még a mögöttünk lévő nő is kiröhögte... XD Jókat UNOztunk a csajokkal, Asu folyton megszivatta Tinust. Zsófival még rikitikiztünk is egyet, és kevés kellett, hogy megverjen, pedig akkor játszott először XD

Hazafele kész hullák voltunk, és én égtem le a legjobban, pedig én voltam az, aki mindig ráparancsolt a többiekre, hogy kenjék be maguk... pedig én is kentem ám magam! Na de ez van, ennyi áldozat kellett XD

A héten még találkoztam Hanával, és Csillával is. Hana megmutatta, hogy is működik az UTAU, és már elkezdtem felvenni a voice bankomat... hát kurvavicces XD Nem tudom, mikor jutok a végére. Csillával pedig megnéztünk két horrort, az egyik nagyon jó film volt (Árnykép), a másik (Nem fogadott hívás) viszont ritkapocsék... de leszedtem belőle a csengőhangot, és most az az én csengőhangom is. Kíváncsi vagyok, hogy fogok meghalni XD

Pénteken pedig megint zumbáztam Kerivel és Enikővel. Nagyon jó volt, úgyhogy továbbra is járni fogok! Mondjuk most csütörtökön szteperobikozni megyünk. Arra is kíváncsi vagyok, általános suliban sokat jártam, és nagyon élveztem :)

A hétvégén itt volt Tinus, és megint felette az összes kajánk. De én meg jól kiröhögtem. Vasárnap pedig társasjáték-napot tartottunk, feljött Asu és Zsófi, és később még Keri is csatlakozott hozzánk, nagymód toltuk a gyerekeknek készült kérdezz feleleket XD Anyu meg készített egy nagy adag szezámmagos csirkét a csapatnak :3

Vidámparkozni szeretnénk elmenni nagyon Zsófival meg Lauval, de nem találunk negyedik embert... Csilla lett volna, de sajnos ő már nem fog ráérni a nyáron. De még van két hetünk! Csak összehozzunk!

Na, magamhoz képest mennyit írtam már megint! Megyek inkább, olvasok egy kicsit.

(ja, amúgy Zsófinak hála én is bekerültem a tumblr-buzik világába. Itt a tumblim, lehet ott is követni, rettentő értelmes dolgokat osztok meg rajta)