Irodalom órán lehetett írni műelemzés helyett egy egyoldalas történetet, és inkább azt választottam, mert rohadtul nem tudtam, miről szól a mű, amit elemezni kell...
Mindenesetre, meg lettem dicsérve. Nagyon tetszett a tannőnek, és néhány osztálytársamnak is XD Nem valami nagy cucc, de azért begépeltem.

Hideg volt. A fagyos levegő millió tűként szurkálta a bőröm. Kinyitottam a szemem, és először nem láttam semmit. Nem tudom, hogy a szemembe világító tiszta hótól, vagy az azt körülölelő sötétségtől vakultam meg, de szerencsére hamar elmúlt. Ettől függetlenül, nem volt körülöttem semmi.
Összezavarodtam. Óvatosan falálltam, a hó halkan roppant a testem alatt. Hol vagyok – kérdés visszhangot vert a fejemben, de féltem még megszólalni.
- Ki vagy te? – hallottam magam mögül egy vékony kis hangocskát. Megfordultam, és egy kislány állt velem szemben. Nagy kék szemeivel engem méregetett. – Te is be vagy ide zárva?
- Bezárva? – kérdeztem ijedten, és még egyszer körbenéztem. – Mi ez a hely? – A kislány halványan elmosolyodott.
- Gyere, mutatok valamit – lépkedett felém a hóban, majd megragadta a kezem, és húzni kezdett előre.
Némán követtem. Nem válaszolt a kérdésemre, de nem tettem fel neki újra. Előbb látni akartam, mit mutat itt nekem, ahol egyelőre nem látok semmit.
Sokáig sétáltunk, a hóban nekem minden egyformának tűnt. Már azt hittem, körbe-körbe megyünk, mikor észrevettem, hogy vége az útnak. A lányka megállt a szakadék peremén, és előremutatott.
- Látod azt?
A sötétségbe hunyorítottam.
- Nem látok semmit.
- Azért, mert nincs ott semmi – nézett rám a kislány tétován.
- Akkor mit akartál mutatni? – kérdeztem összezavarodva. A lány visszafordult, és sóvárogva nézett előre.
- Szerinted mi van mögötte?
- Mármint mi mögött?
- A fal mögött.
- Milyen fal? – hunyorogtam megint.
- Amelyik bezárt minket ide – emelte fel a kezét, és mutatott előre. – Csak nem látszik, mert túl sötét van.
- Mi ez a hely? – kérdeztem még egyszer.
- Egy álom.
- Ez szörnyű! – nyögtem fel elkeseredetten. – Az én álmaim nem ilyenek szoktak lenni!
- Ilyenek az álmok, amikor éppen nem alszik senki – nézett rám szomorúan a kislány.
- És te miért vagy itt?
- Várom, hogy felkeljen a nap.
- És ha valaki elalszik, felkel?
- Nem tudom – ingatta meg a fejét. – Addigra mindig én is elalszom.
- Nem értem – ráncoltam meg a homlokom. – Ennek nincs értelme.
- Tényleg nincs – nevetett fel, majd megint rám nézett. – Mutatok valamit.
- Megint? – pislogtam rá. Megfogta a kezem, és belökött a szakadékba.
Ahogy zuhantam, már nem volt olyan hideg. Megijedtem, de nem kezdtem el ordítani.
Felnéztem, és fényt láttam.
Kisütött a nap.

Címkék: történet