Már hét éve lakunk itt, de még sose fordult fel ennyire a gyomrom, amikor arra gondoltam, hogy ki kell mennem az utcára. Sose kezdett el remegni a kezem, nem lettem ennyire ideges, és főleg nem fakadtam sírva.

Érezted már azt, hogy mindenki téged néz mindenhol? Mindenki rólad beszél, rajtad nevetnek, és ha mögötted sétálnak, téged akarnak elkapni?

Persze, miért csodálkozzak azon, hogy úgy érzem, néznek, ha színes a hajam. Tisztában vagyok vele, hogy az emberek többsége nem fogadja el, vagy visszataszítónak tartja, esetleg érdekesnek. Nem azért festettem be a hajam, hogy mindenki észrevegyen - csak egyszerűen nem akartam hasonlítani senkire. Tudtam, hogy ezzel együtt jár az is, hogy feltűnőbb vagyok.
Ezeket a dolgokat már jóval a lila hajam előtt éreztem. Talán ez volt a hatása annak, hogy szétmentek a szüleim. Eleinte féltem elmenni egyedül az iskolába, ami 3-4 percre van tőlünk. Féltem buszra szállni, vagy egyedül leugrani valamiért a boltba.
Amikor befestettem a hajam, adtam egy okot, hogy nézzenek. Ezért, amikor úgy éreztem, hogy néznek, arra gondoltam, biztos a hajam miatt. Azelőtt nem volt rajtam semmi, amiért nézhettek - nem is nézett senki, csak én hittem azt.

Most azt hiszem, megijedtem. Őszintén, fogalmam sincs, mi váltotta ki belőlem, de csak leültem a fotelba, a két karom közé szorítottam a fejem, és zokogni kezdtem.
Nem akarom, hogy mindenki engem nézzen.
Szegény anyura is eléggé ráhoztam a frászt. Áthúzott a másik szobába, és beszélgettünk. Sokáig.

Most újra lila a hajam. Valószínűleg azért féltem ennyire, mert ez a kék nagyon világos volt, és sokkal feltűnőbb... fogok venni egy sötétkék hajfestéket, és májusra olyan lesz a frufrum. Aztán nagy a valószínűsége, hogy teljesen fekete leszek. nem akarom mégegyszer ezt

Címkék: blog