Öt nyugis nap a nagyinál - tényleg az volt. Semmi zaj, csak a természet, a bogarak, a virágok, és a hintaágy. Amy nagyon ki tudta pihenni magát.
Én nem.
Mégis; rettentő jól éreztem magam. És ezt most állíthatom a legerősebben. Eddig nem tudatosult bennem ennyire, de most, hogy itthon vagyok, már tudom - és visszamennék.
Még egy hónapra...

Emlékszel, amikor azt mondtam, mennyire csodálatosan gyönyörű ott a kilátás?
Ott, ahol a gyerekkorom nagy részét töltöttem, ahol minden nyáron lovagoltam, amit akkor még megbecsültem. Aztán megváltoztam - nőttem, és egyre inkább untatott az a nyugis környék, ahelyett, hogy élveztem volna, nyűgnek éreztem. Elzárva a barátaimtól... aztán nem mentem többé.
Most újra megbecsülném.
Most elmeséltem, milyen gyönyörű, és tiszta, és színes, és csodálatos. Most elvittelek oda. Meg akartam mutatni. De megváltozott - nem tudom, mikor történt. Zöld lett; szép zöld, nem mondom, hogy nem az, de csak zöld, és ez az ami zavar. Hova lettek a színek?
A táj szépségét eltűntették, és lerombolták épületekkel, és utakkal. A lovarda gazteleppé vált. Azt mondták, vannak még ott lovak; hát én egyet se láttam. Jó mélyre eláshatták őket.
Az emberek miért rontanak el mindent?

Mindezek ellenére, tényleg jól éreztem magam. Csalódás volt a táj, meg kell hagyni, de pihentem - aludni nem aludtam, szinte semmit, de a kettő ugyebár nem ugyanaz.
Igen, írtam. De nem eleget. Nem annyit, mint amennyit terveztem. Kezdetnek viszont nem rossz; adtam magamnak egy lökést, ami újra elindított, és ráébresztett arra, hogy itthon is tudok, ha akarok.

Köszönöm Amy, hogy eljöttél velem. A nyár legjobb öt napja volt.