Fél kettő van. Fél kettő, hétköznap, és én itt remegek, és éppen hogy abba tudtam hagyni a bőgést. Fél kettő, és képes voltam sírva átrohanni a másik szobába, és felkelteni anyut, aki holnap korán kel, és dolgozni megy.

Ideje beismernem magamnak, hogy kezelésre szorulok...

Csak odamentem az ágyhoz, megnézni valamit, amikor az a pók elszaladt mellettem. Felsikítottam, és ráborultam az ágyra. Felültem rá törökülésben, és azt a helyet figyeltem mereven, ahol az a kis szörny az imént eltűnt - a szekrény mögött. Feszülten figyeltem, mikor jön újra elő, kinyitottam az ajtót, és amikor előmászott, azonnal ordítottam a bátyámnak.
Persze, ez így túl egyszerű lenne... a bátyám nem tudta megölni, elszaladt a gitártokom mögé. "Majd megeszed, miközben alszol" - jah, kurva vicces, tényleg. Nem mertem lemászni az ágyról, mindenem remegett, a sírás szélén álltam... pedig csak egy icipici pókról volt szó! Egy olyan pókról, ami lábakkal volt másfél centi!
Talán negyed órát ültem ott mozdulatlanul, amikor megint előjött. Átszaladt az egész szobán, én meg ordibáltam a bátyámnak, hogy jöjjön, csapja le, mert itt halok meg, de persze leszart. Csak második kérésre jött be, amikor már a hangomon is lehetett érezni, hogy bőgök. Persze, a pók addigra már megint eltűnt a szemem elől...
Lehet, hogy ez viccesen hangzik, de nagyon félten. Kibaszottul. Akaratlanul is felidéztem magamban, ahogy az a dög szalad, és akkor mindig megrándultam, és elkapott a hiszti. 7-8 percig figyeltem azt a helyet, ahol utoljára láttam, aztán kiszakadt belőlem a sírás, és átmentem anyuhoz...
Végül sikerült megölni... amikor anya lenyomta, és láttam, hogy döglött, megint feltört belőlem a sírás. Hála istennek...
De most persze itt az utóhatás; beképzelem magamnak, hogy rajtam másznak, és minden percben körülnézek, hogy hátha van mégegy.

Pedig ez a pók tényleg pici volt...
TÉNYLEG pici...

Címkék: ja